Rozoga ajtó, kilincse himbálódzik a természeti szelektől. Halk léptekkel egy kislánylép a tornác elé , kezében egy rongyos, gombszemű mackóval, talán még nagyobb is mint Ő maga. Szájában úját már a nyál áztatja, a szeme sugallja már a rémületet és komor és sötét emlékeket, de már könnybe lábadt az egész mielőtt feltárhattam volna őket. Odaléptem, s kezemet bizalommal nyújtottam feléje. A kislány ódzkodva, de a mackóját elejtve belesúrolta az övét az enyémbe. A mackó a pocsolya tengerébe zuhant, s mire leért a kislány egy szempillantás alatt elhúzta kis kezét, s elszaladt. A kis játék előttem hevert, csurom vizesen, koszosan, s érzésekkel itatva mint egy szivacs táblatörlés után. Leguggoltam, gyorsan kihúztam a duzzadt úthibás pocsolyából. Az ajtót bezártam hátam mögött, a macit pedig magam elé tartottam. A kislány jutott eszembe, ami akkor történt, amikor megláttam ezer emlékét, amikor átéreztem az Ő fájdalmát, s múltát. A mackó mielőtt leszállt volna az első harmat, tisztán, rózsaillattal várta a széken gazdáját. Kezében pár szál levendulával ölelve. A kis ablakomat a párától súroltam ruhaujjammal, lesve a kislányt, hátha keresi barátját, talán egyetlen holmiját. 15 év telt el. Kopogtattak ajtómon, s egy lány nyitott ajtót (a kis szót elhagyva). Kezét nyújtotta, s csak ennyit mondott: Hol a mackóm, a barátom? A szemem feltárult, emlékem kiteljesedett, megismertem Őt. A mackó még mindig a széken ült, még mindig rózsaillattal, még mindig pár szál levendulával ölelve, amelyet minden nap lecseréltem, finom illatos virágokra. Sietősen felkaptam, s átadtam. A lány szorosan magához karolt, szemét összehúzta, s könnybe lábadt az. Majd annyit suttogott a fülembe: Köszönöm, Mama!
S az elmúlt percek...
A tornácunkat a levelek súrolják, s már csak az emlékek tartják mérleg szerűen a házat. Már nem ölelnek át, már nem menekülök kezeik elől, ha éppen arcomat akarták húzogatni, már nem érezhetem bőrüket arcomon, már nem az a család vagyunk mint voltunk. Az a copfos kislány amikor futott a kertben, a mamám amikor utánam kiabált féltés kép. Az édesanyám munka után csak egy ölelés várta: Tőlem. Már semmi sem a régi, csak a ház. De azért mégsem. A ház belülről sem a régi. A képek a helyükön maradtak, a régi cd-k némi pókhálóval szélükön, csak az emlékekkel ölelve. Amikor sétáltunk édesanyámmal az utcán kézen fogva, már csak a temetőben érinthetem meg sírköve hűvös, tömör érzésekkel teli kő darabját. Ilyenkor elgondolkozom, magamba olvasok, s bánom a perceket amiket kiabálva, tüzelő szemmel öntöttük a semmibe, azokat a perceket még mindig elővehettük volna. Amikor azt mondtam: Anya, menj ki, most hagyjál! - Ezekre szavakra emlékezve könnyezik a szemem, nem nem az emléktől, hanem a bűntudattól, a fájdalomtól, és az elmúlt lehetőségektől! Amiket soha nem hozhatok vissza, csak a saját halálomig!
Az erdő szavai...
Az erdő dallamai úgy hívogattak mint halat a horgon lévő csali illata. A kis völgy szűk útja csak kúszott be az erdő gyomrába, míg el nem tűnt a cserjék, bokrok között. A fáknak az a friss illata, az az édes, még is kellemesen szúrós érzésű szaga leírhatatlan. Megtorpantam. Az egyik fa két ága között szenvedett egy szarvas. Látszólag még fiatal, talán csak hegyezni szerette volna agancsait. Amikor szemünk találkozott. Egyszeriben elállt a lélegzetem, s ő sem mozdult. Azonnal segíteni szerettem volna neki. Óvatos, halk léptekkel közeledtem a fenséges szarvas felé, míg az egyre hevesebben kapálódzott. Halk szavakkal fűztem őt, hogy nyugodjon meg, míg kezem az ő durva szálú homlokát nem súrolta. Ez olyan volt mint mikor egy galamb szállt volna kezemre, az a lidérces pillanat. És mintha már nem a vadászt látná bennem, hanem a lányt. Nem kellett sok idő, s kezemmel kiszabadítottam. De nem futott el. Félék léptekkel elém lépett s fejét a kezemhez érintette. Mikor kezem épphogy találkozott az ő lényével, patái elrugaszkodtak, s elsiklott az erdő mélyébe, a növények zuhatagába. A mohába megpillantottam patái friss nyomait, s tudtam: Ez nem álom. Ez a valóság! Hazaérve már a csillagos égboltot láttam, apró halvány fénnyel ölelve. A mi házunk volt az. Édesanyám a mosogatás után félő mosollyal orcáján vont kérdőre:
- Lányom, ne járkálj ilyenkor az erdőbe! Veszélyes is lehet, hiszen nem tudod mi történhet. Napnyugtakor mielőbb térj haza! Én csak aggódom, hiszen te is tudod mi történt Greg nagybácsikáddal a múlt tavaszán.
- Ne haragudj! Én csak segítettem egy gyönyörű szarvason aki az egyik öreg fa közé szorult be, agancsai fennakadtak.
Majd a kis petróleum lámpa lekapcsolásával nyugovóra tértünk. Szemem fürkészte a plafonon himbállódzó pókot, amely éppen hálót készített magának, s közben eszembe jutatta az erdőt. Az erdőt amelybe ma ért először lábam. Az a csoda amelyet akkor pillantottam meg. Az éjfél beálltakor szememet nem tudtam önerőből nyitva tartani, s álmom utolért. Vissza tértem az erdőbe. De nem láttam házunkat. Kétségbe esésemben kiabálni kezdem, míg egy fehér hatalmas agancsú szarvas nem lépett fel az egyik leomlott sziklára. Csillogó szemmel fürkésztem a csodálatos lényt amely csak engem bámult, szelíd barna szemeivel. Kezemet felemeltem magam mellől, s felé nyújtottam bizakodó félelemmel. S felébredtem. Az órámra most kifejezettem haragudtam, hiszen nem biztos, hogy ez az álom felhő következő nap is belém fészkeli magát. Szememet törölgettem, -hiszen mint aki nem aludt volna soha - majd szépen lassan lementem az étkezőbe. Már a lépcsőn megcsapta orromat az a finom meleg illatot árasztott palacsinta illata. Már tényleg felébredtem. Tavaszi szünet volt, ami elég hosszúnak ígérkezett, ezért úgy terveztem kihasználom ezt az időt és nekivágok az erdőnek ismét. Elég volt már az otthon ülésből amiket a szürke hétköznapok árasztottak, és az a tömérdek házi dolgozat! A reggelit gyorsan befalva, - szinte éreztem ahogyan a forró étel marja torkomat - futottam ki az ajtón.
- Hova mész kislányom? - kérdezte anyám már csak utánnam kiabálva.
- Az erdőbe, de most nincs időm elmondani!
Lihegve tértem vissza ahoz a magányos, öreg fához ahol a szarvast láttam. Hiú ábránd volt, hogy majd megint ott látom. Szám már szomorúságra váltott, míg nem meg nem láttam a sündisznót ami éppen a nadrágomat harapja, apró kis szájával. Szemem nagyra tágult, gondoltam magamban, hogy ez még is mit kereshet itt. Óvatosan leemeltem lábszáramról, s a közeli tisztásra vittem, ahol megpillantottam kis családját. Kiderült a sünink már anyuka, ezért nagyon örültem, hogy megpillanthattam pár hetes kis csöppségeit. A nagymamám sokat mesélt az erdő állatvilágáról, megtanított a nyomokból olvasni, s hogy milyen formája van az adott állat lábnyomának is. Majd folytattam utamat, de a tisztáson túl gázolva, reménykedtem, hogy egy kisebb csordába botlom, a szarvasommal, de mind hiába. Mintha kihalt volna az erdő, a madár fütty sem csapta meg fülemet, a fakopáncs sem ütögette csőrével a fák kérgeit. Úgy éreztem minden hiába volt. Úgy döntöttem leheveredek egy öreg tölgyfa alá, s elolvasom az egyik kedvenc könyvemet. Már pár oldal elolvasása után, annyira elálmosodtam, hogy az avart már puha, meleg ágynak néztem. Amikor felébredtem a forró kör elhagyta bárányai karámját, s már a fák koronái alá eresztette magát, amikor megláttam Őt. A szarvast. A szarvasomat. Éppen legelészett, teljes magányában. Levegőt sem vettem, mert féltem nehogy megint elijesszem.Észre vett. Megismertem, hiszen agancsa árulkodott a múltkor történtekről. De nem futott el. Azt gondoltam, tudta ki vagyok, tudta miért vagyok itt, s én is tudtam, hogy Ő miért van itt. Az avar árnyékából feltápászkodva, egy sóhajtással indultam meg hozzá, s Ő is hozzám. Lassan, kis lépésekkel, végül csak pár centi választott el ettől a csodától. Kezem homlokához ért, s Ő mind végig csukott szemmel türte lélekjelenlétemet. Nevet adtam neki: Fenséges. Hiszen Ő itt az erdő egyik legfenségesebb láncszeme. El sem hittem amit most itt láthatok. A vad minden áron szabadulni képes szarvasból, egy szelíd, mindennel elszánt lény lett. Ez a varázs csupán pár másodpercig tartott. S úgy ment vissza az erdő árnyai közé ahogyan jött. Örültem. Örültem hiszen végre láthattam, végre megérinthettem Őt. Azt mondják ezek vadak, nem éreznek semmit. De tévedtek! Aztán eszembe jutottak édesanyám szavai. Azonnal fogtam kis tarisznyámat, majd szélsebesen hazafutottam. Éppen idejében. Ahogyan teltek a napok, később a hónapok ismételten új színbe öltözött az erdő. A levelek mintha a nap aranyozta be őket, később lehullottak. A paplan finomságú, puha még is jeges takaró fedte be a kis falut. Szarvasomat tavasz óta nem láttam. Sem lábnyomát, sem árnyékát, sem teljes ön magát sem. Csak percnek tűntek azok a napok amikor Őt néztem az erdőbe. Nem tudom valaha láthatom még Őt. Félő, hogy akár egy vadász is lelőhette. De ettől csak a könnyezés kap el ha rá gondolok. Amint a hó elhúzódott, a hóvirág kibujt, és a vörösbegy végre dallamra kélt, én is felkerekedtem, több arcú erdőmbe. Elmentem arra a különleges tisztásra. De nem volt ott. Az öreg tölgynél sem. Hanem annál a a fánál láttam valami mást. Ott ahol agancsa egy része lehult. De nem Ő volt az. Egy őz volt, gidájával. Én csak álltam ott mint a cövek, de közelebb jött s kezem az ő homlokát simogatta. Megértettem. Szarvasomnak családja volt. Szememből a patakok csak tódultak arcomon, s végül mosolyogtam. Egy szilánk Fenségesből a gidában van. Ő is Fenséges. Egy nap Ő is olyan aganccsal fog ékeskedni mint az én szarvasom. A hírekben hallottam hírét, hogy a közeli nagy vadász Nate, bemutatta az ő "zsákmányát". Fenséges volt. Hiszen szarva egyik oldalt kissé letörött. Azonnal felálltam, s fájt. Fájt ez az egész, hogy reménykedve vártam visszatértét. Segíthettem volna neki. De soha nem feledem ezt a jószágot! Hisz a kis Fenségesben még ott él!
Hogy történetemet ti is felevelenitsétek:
Mit rejtenek a szirmok?
Koreai novella
A tavasz szívet melengető szele csapta meg piros bozsgás arcomat. A kis rozoga piros hídamon sétálva, látom rügyezni a szilva fa virágait. Illata oly kellemes volt, mint télen a mézes tea a nagy hidegben. Mosollyal az arcomon mentem végig, s hallom sugdolódzni az udvarhölgyeket. Szokásuk szerint ismét kibeszélnek valakit, de a tárgy most én voltam. Grimasszal az arcomon vontam kérdőre őket, de persze ők ártatlanok mint égen a csillagok.
Jól érzi itt magát kisasszony? - kérdezte a legfiatalabb, egyben az egyik legkedvesebb szolgálóm.
A napnálál világosabb volt, hogy ez a nap valóságos álom. De mint egy sznob válaszoltam lidérces hangon:
- Persze, a lehető legjobban.
Édesapám nem rég tért vissza a Sillai körútjáról. Ilyenkor mindig a legfinomabb selymeket, és hajtűket hozza a házba.
-Na lányom, hiányoztam? - kérdezte a maga rekett, és mély hangján.
- Igen édesapám, nem győztelek várni!
A lakosztályomba vissza érve, éppen egy különleges kínai füstölő várt rám. Illata a kellemes fahéj illattal játszott. Írni szerettem volna, de látom, hogy a tinta tartóm teljesen üresen állt.
-Eun! - hívtam egyik szolgálómat.
-Igen kisasszony?
Eun, kérlek menj ki a raktárba! Minden bizonnyal találsz egy még bontatlan tintatartót.
S írni kezdtem. Az írásomból már festmény lett.
Nézd, Eun! Itt a szilva virágok már kinyíltan, s távolban pedig az az öreg cseresznye fa, ahol még kis korunkban játszottunk. Óh, nézd ott pedig a madarak. Olyan szép amikor szabadon szállnak a végtelenbe, őket nem lehet ide kötni. Olyanok mint a víz. Szinte lehetetlen a tenyerünkbe tartani, mindig talál kiútat.
- Ez gyönörű lett! Na de annyi festmény van itt. Hova fogjuk tenni?
Ez igaz. Amikor boldog vagyok festek. Amikor szomorú akkor is. Mi lenne ha ez most a tied lenne? Hiszen a te lakosztályod olyan üres. Olyan barátságtalan. Egy kis szín menten fel dobná.
- Ó...de asszonyom, biztosan?
Persze. Hisz nézd az enyémet. Tele minden féle holmival. Úgy igazságos hogy ezt veled is megosszam.
Az ünnepség hamarosan elkezdődött. Eun, a legszebb ruhámat hozta, különlegesen szép selyem volt. Azt terveztem hogy bemutatom az egyik képemet, hátha már nem csak a négy falnak festhetnék.
- Édesapám! Be mutathatok pár festményt? Szeretnék kicsit a festészet világával foglalkozni. Oly unalmasok a minden napok.
- Nem bánom lányom, ha haszon lesz belőle, meg sem szólalok.
Az ünnepség tele volt lámpásokkal, s mindenki megjelent aki meg volt hívva. Apám vissza téréséért is rendeztük, hiszen Silla veszélyeket is rejthet. Hiába nemes, a rablók nem kegyelmeznek senkinek. A festményeket be mutattam pár erre tévedő fontos embernek, de senkit sem érdekelt. Kivéve egyet. Viszont a kopott, megsárgult ruhája egy földművesre vallott.
A festmény...Az öné? - kérdezte kicsit félve.
Nos, igen az enyém. De nem ingyen adom. És te csak egy földműves vagy, még is hogy vennéd meg? Sajnálom, de neked biztos nem adom.
Azzal sarkon fordultam. De valójában nem is tudtam ki is Ő.
A mulatság végén bejelentették, hogy herceg tartózkodik itt. Amint megláttam felismertem. Ő nem volt más mint az álruhás koronaherceg.
- Látja kisasszony? Ne a ruha alapján ítélj meg egy embert!
"Pár igaz betű talán többet jelent mint ezer szó amelyet hazugság ölel."
AJÁNLOM AZ OLDALT
H
